Piszkos kezű munkások...

Tudom, hogy mindenki a Carnegie Hall-ba vágyik. Meg a Zeneakadémiára.

És ha ott sikerült bemutatkozni, akkor azt gondoljuk, ez az! Megvan! Befutottam.

Ó pedig dehogy!

Nem mondom, van persze összefüggés egy nagy koncertterem felkérése, és a stabil karrier között, de jómagam nem így mérem a sikert.

Számomra siker mértéke mindig az ember. Az ember és a közösség.

Ha valahol - legyen az nagy koncertteremben, vagy kis faluban - valaki katarzist él át azért, mert találkoztunk, akkor aznap megérte felkelnem.

Hiszek abban az utópiában, hogy ha kellő mértékű szépségnek teszünk ki egy embert, akkor jobb életet él. Teljesebbet.

Nem fog ez persze megvalósulni sohasem, ér bennünket kellő mennyiségű mocsok, hogy ellensúlyozzon minden szép munkát, de akkor is törekednünk kell rá.

Ezzel a szemüveggel néztem idén az alapítványom fiataljait.

Amikor kisközösségekben, kisvárosokban, falvakban, gyermektáborokban, vagy idősotthonokban jártak és én titkon ellátogattam az eseményre figyeltem az érkezőket.

Hányan jöttek gyalog, biciklivel, hányan hoztak gyereket, akivel aztán udvariasan 20 perc után távoztak…

Hát ezek az emberek felkerekedtek volna-e, hogy elbiciklizzenek a Zeneakadémiára?

Megvették volna-e a drága jegyet, hogy aztán pár ütemnyi muzsika után, pár perc kikapcsolódás után aznapra boldogan hazatolják a babakocsit?

Nos ezért mondom mindig a tehetségeinknek, hogy – tudom mennyire vonzó a nagyszínpad, de az az életünknek csak egy része. A nagyobbik része az, hogy szebbé tesszük valakinek az életét - ott ahol van. Ott, ameddig el tud biciklizni. Mindezt a legmagasabb minőségben, legnagyobb odaadással. Mert a művészet csak akkor ér valamit, ha szolgál. Ha feltesszük egy magas polcra, megadjuk neki a kellő tiszteletet, akkor kérem az történik vele, ami a tiszteletreméltó dolgokkal a magas polcokon. Belepi őket a por. A munkánk tehát nem (csak) a nagyszínpadon van. Koszos kezű munkásoknak kell lennünk mindenhol, ahol lehetőségünk van rá, hogy egy kicsit szebb legyen a világ. Éppen csak egy kicsit. Művészként ez a dolgunk. Aztán ebből sarjadhat stabil, nagy karrier. Hát effélékről beszélgetünk az alapítványban, és efféléken gondolkozom így év vége felé. Szép évünk volt. Ezúton is köszönöm mindenkinek a rengeteg szeretetet, támogatást amit kaptunk! RG.

Rákász Gergely Alapítvány