Különleges a történet, ahogy Charles-Marie Widor a világ talán legszebb orgonájához a Párizsi St. Sulpice templomba kerül. 1869 utolsó napján az orgonista (Lefébure-Wély) halálhírét hallva Gounod és a hangszer építője Aristide Cavaillé-Coll azonnal beajánlották a 25 éves fiatalembert. Ugyan némi vita alakult ki a kinevezése körül, mert többek szerint túl fiatal volt egy ilyen jelentős posztra, így próbaidőre kötelezték. Ami pedig annak hosszát illeti… Nos a kinevezését soha nem erősítették meg, így „próbaidős” vezető orgonistaként szolgált a következő 64 évben.
A jelenléte a St. Sulpice karzatán szép lassan egyfajta közösségi eseménnyé lett, ami odáig terjedt, hogy Párizs érseke hivatkozva arra, hogy a „társasági hölgyek illem nélkül viselkednek odafönn,” megtiltotta, hogy nők látogassák a karzatot.
Widor lendületesen folytatta a César Franck által indított szimfonikus orgona kompozíciók irányát. Ez persze leválaszthatatlan a technológiai fejlődésről, az Aristide Cavaillé-Coll féle új orgonaépítésről, amely lehetővé tette a hangszeren a zenekarszerű gondolkozást. Ezen a vonalon orgonazene felszabadult az egyházi liturgia alól és visszahódította a hangszer világi rajongóit is.
A fiatalság bolondságában az előadó célja a sebesség. Amikor azt gondoltam hibátlanul játszottam, alapvetően becsaptam magam. Mechanikus volt, cél nélküli. Míg végre megértettem, hogy az előadás szónoki művészet. Annak hatásossága pedig a nyugalom, a rend, és a ritmikus szöveg megfelelő aránya. Muzsikusoknak ez a cél, mindenek előtt való. Egy mechanikus előadás nem ragadja meg tovább a hallgatót, mint egy óra ketyegése. Viszont Liszt és Rubinstein játéka, akik nem játszottak gyorsan, megrengette a világot. Mint oly sok jelentős személynek a történelemben, Widornak is magyar gyökerei vannak, noha erről még orgonista körökben is ritkán hallani.
A Lords of the Organ sorozat 7-ik évadában mesterműve, az V. szimfónia Toccatája nyitja a hangversenyeket. A szerző által indított zenei vérvonal egyik ága ráadásul egészen az ujjaim végéig ér, így igazán különleges ez az előadás.
(Charles-Marie Widor tanította Marcel Duprét, ő Odile Pierre-t Odile utolsó tanítványa David DiFiore pedig az én amerikai tanárom volt.)
Köszönöm a történetet és a lendületes orgona muzsikát!