Otthonról - Haza

Aki nem járja a történelmi Magyarország régióit nehezen érti milyen az otthonról hazatérni.

Milyen a győri otthonomtól bő 800 km-re (a mostani Magyarország hosszában sincs ennyi) Brassóban a Pilvax teraszán, szívogatva a szivart, kortyolva hozzá a konyakot magyar dolgokról, magyarul beszélgetni. Odadermedni a teraszra – 2023 tavasza hideg – de csak nem abbahagyni a beszélgetést.

Vagy Árkoson egy olyan teraszon mint az enyém nézni a hegyeket, hogy süllyedjen le az ember gyomrába, hogy ez azért szép! Na!

De ami még szebb, hogy egy évtizede apránként egyre közelebb kerültünk egymáshoz az itteniekkel. A barátaimmal. Székelyek, úgyhogy ez nem megy gyorsan, de egy ideje nem méregetnek kételkedve, amikor jövök, és mondom, hogy szívből szeretek ide járni.

Szentegyházán, a Fili házban ébredve a népi szőttessel takart ágyban, lekecmeregve a „Múzeum szálló” emeletéről vasárnap ott találom Haáz Sándor tanár urat és Enci komát, hogy megtudjam megvannak a repjegyek, 150 székely gyermek indul Angliába koncertezni. 40 év közösségépítő munka, és mindezt átjárja a muzsika. Nem csak a kultúra peremén élnek, nem csak kultúra fogyasztók, de kultúra hordozók mindannyian.

Összemosolygunk Dénes barátommal a Székelyudvarhelyi koncert után, megtudva, hogy keményen zajlik körülöttük az élet, de vigyáz a százakra akik vele dolgoznak, és hogy a bő esztendőkben „okosan félretették a zsírt, és most megkenik vele a sovány húst.”

Mégse fogy el a derű, mert évtizedek megpróbáltatásaiból táplálkozik.

Másfajta lélek van itt.

Előd barátommal Sepsiszentgyörgyön viccelődünk, hogy ha egy csapat fiatal megáll egy kis időre, akkor kórust szervez belőlük. De hát micsoda erő ez!

Ehhez talán elnyomás kell, hogy az ember ilyen belső erővel bírjon!?

Azon is gondolkozom, miért érzem olyan fontosnak a közösségépítést.

A világ bármely pontján leülhetek koncertezni, a saját életem Új-Zélandon és Tokióban is újrakezdhető.

Mégsem kezdem újra.

Felrúghatnám az egészet, amikor méltatlanok a körülmények, összepakolva, hogy oda megyek ahol méltóbbnak tűnnek, de valamiféle lelki horgony nem engedi ezt a pusztítást.

Mi lehet ez a horgony?

Viszont sokat gondolkozom rajta, hogy miért olyan nyilvánvaló egyeseknek, hogy ha élhetnek akárhol, akkor akárhol élnek, másoknak pedig akkor is a Valahol számít, ha minden lehetséges volna?

Miért tartozik az egyik ember gondolkozása, lelke ide, a másiké oda és miért olyan nehéz szót érteniük?

És nekem, akinek kétféle agyam s kétféle lelkem van – aki ismerem és élem a bárholt és ismerem és élem a Valaholt – mi a dolgom, s mekkora felelősségem van ebben az alig létező párbeszédben?

Aztán mindig oda jutok, hogy kár ezt túlgondolni.

Csak teszünk-veszünk az Alapítványban, koncertezem ahol jobban esik és mosolygok a világra ott ahol vagyok, úgy ahogy vagyok.