Az orgona főura(i) és az elég
(2018. Brassói Lapok – Ambrus Melinda írása)
Ma is aktuális írás a Lords of the Organ sorozatról
Rákász Gergely koncertorgonista baráti köre az elmúlt években Erdély különböző városaiban sok hangversenykedvelővel bővült. Rákász Gergely, aki idén 25 éve kapcsolja lelki akkumulátortöltőre a hallgatóit, sajtókörútja alkalmával elmesélte, hogy hogyan varázsolja a hangszerek királyának udvartartását a koncertjeire, hogy kik jelentik az előadásai legjobb kontrollcsoportját, továbbá az alábbi beszélgetésből az is kiderül, hogy hogyan emeli meg Gergő a klaszikus zene impulzusszintjét, valamint hogy fog-e a Holdon fejjel lefelé orgonálni.
– Hogyan hívtad meg az orgona főurait a koncertsorozatodra?
– Nagyon régóta szerettem volna összefoglalni azokat a műveket, amelyeket 25 év alatt játszottam, amelyek a szívemhez nőttek, ugyanis idén negyed évszázada vagyok színpadon. Tavaly vezettük be ezt a Lords of the Organ című fesztiválműsort és azt szerettem volna, hogy ez egy branddé, márkává alakuljon. Ott van a Lord of the Dance, amit Michael Flatley álmodott meg, aki valami olyan ősit és elementárisat mint az ír sztepp, közérthetővé tett. Nagyon mély kulturális értéket úgy tudott a nagyközönség elé vinni, hogy az mindenki számára fogyasztható, emészthető és átélhető. És akkor itt van ez a hangszer, az orgona, ami egy fesztiválhangszer volt, a rómaiak tolták a gladiátorviadalaikra, vagy húzták szekéren, királyok, császárok hallgatták, okkal sajátította ki az egyház, de mára a legtöbb ember fejében mégis úgy él, mondjuk ki, mint a dögunalom megtestesítője. Ez méltatlan. Ezt a hangszert vissza lehet állítani a régi patinás fesztiválfényébe, oda, ahová való. Erről szól már a címválasztás is, hogy hátha felfedezik az áthallást az emberek Flatley műsora és eközött a műsor között. Hátha rögtön bekattan valami, hogy na, ez friss, ez üde, ez lendületes.
Ez nem azt jelenti, hogy felhígítom a klasszikus zenét, mert az nem történhet meg! Csak a tálalás olyan. Például a zenetörténeti kalandozások révén, amikor a zeneszerzőt is megismerjük. Emberekre hangolódunk rá, és utána hallgatjuk meg a zenéjüket. Továbbá a kezemet, a lábamat is látják a hallgatók a kivetítőn, és olyan képanyagot hozunk most ehhez a műsorhoz is, ami Papp Norbert képzőművésznek köszönhetően megint csak segíti a megértést és a befogadást. Úgy emeljük a 21. századba a klasszikus zenét, hogy csak az impulzusszintjét emeljük meg, de nem veszünk el belőle és nem teszünk hozzá. Látvánnyal, szöveggel, történettel közelítjük a ma emberéhez. Magukra a lordokra úgy gondolok, mint a hangszerek királyának az udvartartására. Természetesen az asztalfőn Bach kap helyet, ő minden évben megszólal, a többiek pedig úgy ülnek oda az asztalhoz, hogy éppen kinek van évfordulója.
– Salgótarjánban debütált a Lords of the Organ II., hogyan fogadta a közönség?
– Hála Istennek sok mosollyal, a harmadik szám után vastapssal. Ettől akár hátra is lehetne dőlni, és azt lehetne mondani, hogy akkor minden jó, de én tudom, hogy lehet már a második vagy akár az első szám után is vastaps. De a tréfát félretéve, minden első koncert nagy izgalomtól terhes. Minden évben máshol van az első, ez tulajdonképpen egy tűzkeresztség. Utána le lehet vonni a tanulságokat. Mindig fölvesszük, és vissza szoktam nézni. Erdély nagyon szerencsés, mert ide már úgy jövök, hogy már megvolt az elemzés, és a műsort kiforrott formájában hallhatja a közönség.
– Ki az, aki olyan véleményt tud megfogalmazni rólad, ami elgondolkodtat?
– A családom és a csapatom, akikkel együtt dolgozom, legyen az a sajtófőnököm, az irodavezetőm vagy a kreatív csapat tagjai. Mind-mind más-más szempontból hallgatnak és néznek. A stylistom például megjegyzi: jó volt, hogy kék zoknit vettél a kék öltönyhöz és nem barnát, mint a cipőd. Ezek apróságok, de ezektől mind emelkedik a produkció minősége. A családom laikus véleményt fogalmaz meg, ez is nagyon fontos, mert kíméletlen kritikusok. Jó ízlésük van, klasszikus zenét értő emberek, mégis laikusak az orgonát illetően. A legjobb kontrollcsoport, hiszen ilyen emberek ülnek be a koncertjeimre is. Orvosok, újságírók, tanárok stb., akik szeretik a zenét, nem tudják megmondani pontosan, hogy mi a jó vagy mi a nem jó benne, csak van egy esztétikai élményük, és nekem azt kell tökéletessé tennem, azért, hogy amikor a koncertemről kijönnek, úgy érezzék, mintha egy lelki akkumulátortöltőre csatlakoztak volna rá.
– Azt mondtad, ez az előadás az orgona show arcát fogja megmutatni. Milyen show arca van ennek a hangszernek?
– Nagyratörő, monumentális, de érzékeny és érzéki. Óriási spektruma van. Mégis egy olyan kép él a fejünkben, hogy jaj, ez az a visítós, dudálós dolog, ami az istentiszteleteken és a miséken időnként megszólal valahonnan föntről, miközben por száll belőle. Emiatt az elképzelés miatt sokan távol tartják magukat az orgonakoncertektől. Erre pedig rátesznek egy lapáttal azok a mainstream kollégáim (tisztelet a kivételnek), akik azt gondolják, hogy a kottába mindent beleírtak. Pedig nem.
Egy zenemű odáig halott, hogy bogyók vannak öt vonal között. Onnantól válik élővé, hogy a művész a saját szervezetén, a saját élményein, a saját lelkén keresztül szűri és szólaltatja azt meg. Ha lehet, akkor minden koncerten kicsit másként, egyedi módon, annak a napnak és az elmúlt évtizedek élményeit beleszőve. Ha ez hiányzik belőle, akkor azt, ami marad, igazából egy okostelefon is meg tudja csinálni, le tudja játszani egyik hangot a másik után. Attól lesz ez vibráló, élő, hogy a művész a jóízlés határain belül, de mindent beletesz önmagából.
– Mi az, ami már a jóízlés határain túl lenne?
– Azt mondják, hogy ha az ember elmegy kiállításra, meg kell nézzen ezer festményt, hogy el tudja dönteni, mi a valódi, mi a szép és mi nem az. Ugyanez igaz a zenére is! Vannak bizonyos szabályai a szépségnek, ami időzítést, akár aranymetszést, arányokat jelent, amiket ha az ember betart, akkor közelíthet a szépséghez. Ha ezt ráadásul alázattal és lélekkel teszi, akkor még közelebb kerülhet hozzá. De ettől még nem lehet megspórolni az ezer festmény végignézegetését vagy a húszévnyi zenélést.
A művészet nem az, hogy írunk róla egy könyvet, feltesszük a polcra, és a takarítónő hétről hétre letörli róla a port. A zenének, amit játszom, általam kell élnie ma, 2018-ban, és azok által, akik befogadják.
– Ha már a könyveknél tartunk, ejtsünk néhány szót arról a nemrég megjelent kiadványról, amelynek megjelenésében te is közreműködtél.
– Balázs Zsuzsa és Kékesi Enikő írt egy kvázi interjúkötetet, hatan szólaltunk meg az Életben vagy?! című könyvben.
Tesszük a dolgunkat, eleget téve a mindennapi rutinfeladatoknak, ide-oda szaladgálunk, de arra nem szakítunk időt, hogy megéljük a napfényt és megálljunk amellett a szobor mellett, amelyik mellett minden nap elrohanunk. Eljön a városunkba valamely művészeti ág szakavatott művelője, de nekünk éppen akkor fáj a fejünk vagy kutyát kell sétáltatnunk… A helyes értékrendről szól ez a könyv. Én hosszan kitérek az én részemben az elég fogalmára. Oda jutott a nyugati társadalom, hogy már nem tudja, mi az elég. Mindenből kell még egy, nagyobb, szebb, jobb, gyorsabb, feketébb, fehérebb… És ha mindez megvan, akkor még egy. És ezért betegre dolgozzuk magunkat. Nem töltünk időt a szeretteinkkel mi itt, Kelet-Európában, odaát meg már nem szaporodnak, hisz ez az élet úgy csodálatos, ahogy van, hát minek vennének felelősséget a nyakukba utódnemzéssel…
– Rákász Gergelynek mi az elég?
– Márai Sándor írja, hogy az ember a legfontosabb kérdésekre az egész életével válaszol. Köszönöm szépen, én már nem akarok a Holdon fejjel lefelé orgonálni. Nyilván lehetne erre vágyni, de akkor egész életemben boldogtalan lennék, hogy nem valósul meg. Nem akarok minden héten más kontinensen felébredni, hanem köszönöm, nekem elég az, hogy évente egyszer eljövök Erdélybe turnézni, van öt-hat-hét koncertem Nyugat-Európában és néha Amerikában is, és Magyarországon is olyan szeretet vesz körül, amiért csak hálás tudok lenni. Lehetne több pénzre, nagyobb hírnévre vágyni, de minek? Tenni kell a dolgunkat ott, ahol a Jóisten az Ő szolgálatába állított minket. Ebből az én életemben annyi gyümölcs született, hogy az bőven elég. Ha ezt az értékrendet átadhatom a fiaimnak, akkor úgy gondolom, hogy egy cseppet már hozzátettem ehhez a világhoz. Az, hogy minden évben átjövök legalább egyszer Erdélybe, az egy öltés azon a szöveten, ami összeköt minket, magyarokat. Nekem ennyi a dolgom.
– Nem lehet nem észrevenni, hogy milyen értékteremtő módon használod a közösségi médiát, nem az elfogyasztott ebédedet, hanem az olvasmányélményeidet osztod meg a közönségeddel.
– Nem tudom teljes egésszében bántás nélkül mondani, akinek nem inge, ne vegye magára: a Facebokkal elszabadult a kisember. Az a kisember, aki már nem tud vagy nem akar különbséget tenni aközött, aki Mickey Mouse-os lufit árul a sarkon és aközött, aki katedrálist tervez. Csak hát a két tevékenység nem egyformán értékteremtő. Prédikálhatnék a méltatlanul nagy nyilvánosságot kapó tevékenységek ellen, de az nem volna helyes, úgysem tudom megváltoztatni ezt a mentalitást, célravezetőbbnek tartom azt, hogy alternatívát kínálok. Nem erőszakosan, nem erőltetve, de legyen ott. Ahogy a szemetet egy sarokba összefújja a szél, úgy a higany is összegyűl. A saját területükön fajsúlyos emberek is összeállnak egy nagy cseppé, és onnantól kezdve izgalmas dolgokra képesek együtt.
Van egy kedves példám, a kentaurok példája az antik görög kultúrában. Elküldték a legnagyobb hőseiket, a királyokat tanulni a kentaúrokhoz, Akhilleusz például Kheiróntól tanult. Mert azt tartották, hogy az embernek meg kell tanulnia a magában levő állatot és a magában levő Istent egyformán jól kezelni. A ma embere folyamatosan az állati arcát villogtatja, és még büszke is rá. A művész dolga nem más, mint annak az embernek, aki egyszerre állati és isteni, fölhívni a figyelmét és emlékeztetni őt arra, hogy az isteni arcával is törődjön, különben oda süllyed az állati sorba. A művész dolga az, hogy időről időre tükröt tartson, és azt mondja, hogy neked van egy isteni arcod is. Bizet Carmenje az ember ösztöneit, elemi vágyait, ha úgy tetszik a kentaur testét is megmutatja, de mindezt csodálatosan, művészi magasságba emelve, Istenarcúan. Ebből egy részlet az interjú végére: