Életrajz részletek kíváncsiaknak - 1
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 |
| Következő oldal |
Játék – Élet
1977. 12. 23. Életemben először bőgtem. Apám éjszaka gyalogol, hogy elújságolja anyám szüleinek: fia van!
Erre az időszakra nem nagyon emlékszem, de azt elmondták, hogy nem nagyon ettem, csak ha a Gólya-gilicét mesélték.
Anyám azt hitte éhen fogok halni, de nem így történt. Megettem azonban a szobai fikuszt és a Händel Vízizene lemezborítóját, mindkettő közel volt a járókámhoz. Már nem emlékszem ízletesek voltak-e.
 |
1982. nagyjából augusztus Nedda barátnőm el tudta játszani a Szeretnék szántani című népdalt furulyán; nehogy már ez nekem nem megy, kölcsönkértem a furulyát de nem adta, ezért kipróbáltam zongorán – életem első tudatos hangjai egy hangszeren. Ezt hallva kezdett apám tanítani.
1983. 03. 11. Szitás Mátyás betörte a fejemet egy székkel az óvodában, mert szerinte más ritmusban szirénázott a mentő a „Kórház a város szélén” című sorozatban. Mellesleg nekem volt igazam. Mátyás, később jó barátom lett.
1983. 10. 13. Abbéli irigységemben, hogy tinédzser korában Mari nővéremet egyedül elengedték otthonról engem 6 évesen pedig nem; előre megfontolt szándékkal, újra és újra szétdobáltam az összes tankönyvét. Ezért ezen a napon megkaptam életem első és nagyon megérdemelt elfenekelését.
1984. 01. 03. Lecke a mértékletességről
Kaptam egy doboz macskanyelvet, (ekkor már hajlandó voltam enni) amit egy este alatt megettem. Az éjszakát kezdetben egyedül, majd később anyám hősi virrasztásával, arccal a WC fölé görnyedve töltöttem.
1984. nyara az utolsó Óvodai napok. Örök hűséget esküszöm Csermák Orsinak.
1984. 09. 01. Első nap az iskolában. (Bartók Béla Zenei Általános Iskola – Győr) Hihetetlen, de felvettem egy cicanadrágot. Anyám nagyon furcsa látványt nyújtott, mert szokatlanul nagyra puffadt a hasa. Talán beteg?
1984. 11. 07. Megszületett Dani öcsém. Hihetetlenül békés egy tag volt. Csak nézett ki a kiságy aljáról. Egyszer kis híján halálra etettem almareszelékkel. Nekem ízlett, gondoltam neki is. Az nem tűnt fel, hogy nem nagyon nyeli…
1986. Farsang
Jean Marais voltam fakarddal, pelerinnel, kalapban és bricsesz gatyában. Tisztára, mint Ő a kosztümös filmekben. Persze senki nem tudta az osztályból ki az a Jean Marais, szóval elég cikis volt.
1986. Szeptembere – hivatalosan is elkezdtem zongorázni – Cica néninél, s a mai napig vallom, hogy ha nem hozzá kerülök, sosem leszek zenész. Hat évvel később tudtam csak meg, hogy Mariannak hívják. Giricz Lajosné, Mariann. Köszönöm!!!
1987. 10. 27. Miután egy súlyos probléma kapcsán (már nem emlékszem mi volt az) nem értettem egyet szüleimmel, dacból kivonultam az erkélyre, hogy mától ott lakom. Nem voltam igazán előrelátó, mert mindezt a tél küszöbén papucsban és trikóban tettem. Ráadásul az ajtó rám záródott. Dani öcsém engedett be, így sokáig meg voltam róla győződve, hogy Ő az egyetlen, aki szeret a családomban.
1988. 03. 12. Kirándulunk Esztergomba. Az első igazi orgonaélményem. Apám kiharcolja, hogy feljussunk a karzatra. Találkozás Baróti Istvánnal az orgonistával, aki később a tanárom lett. Úgy döntök, orgonista leszek. Nem vesznek komolyan. Mindenesetre másnap hosszú idő után először nem viszek műanyag katonákat a misére, hanem apám mellé ülök, aki másodállásban Győr-Révfaluban kántorkodik.
1989 az első zongoraverseny. Talán soha nem féltem még ennyire. Rosszabb volt, mint az Indiana Jones és a Végzet Temploma.
Napi rutin évekig. Iskola, gyakorlás, olvasás (összegyűjtöm egy füzetbe az „oldalakat”, írom, milyen könyveket olvastam; kategorizálom, és hogy hány oldalasak voltak. Több mint 200.000 oldal gyűlik össze)
1991. Cserkész leszek. A tíz pontot ugyan a mai napig nem tudom, de a társaság remek volt. Bazsi, Fecó, Arnold, Koló, Lanczi, Rizsa, mind olyan srácok, akiknek helyén a szívük és kivétel nélkül jobban tájékozódnak mint én. Beszélni viszont én tudtam jobban; meggyőztem mindenkit, hogy én tudom jól a visszautat, a csapat nagyobbik fele az iránytűvel rossz irányba megy…
Órákig kerestek bennünket az erdőben…
1992. középiskolai felvételik.
Lecke a korrektségről és az esélyegyenlőségről
Nem vettek fel egy nagyon jó hírű iskolába. Ekkor ezt katasztrófaként éltem meg. Ma hálás vagyok érte.
Később kiderült, hogy paraszthajszálon múlt. Amikor anyám bement megkérdezni, hogy miért nem sikerült, azt mondták: igaz, hogy remekül sikerült a felvételi; igaz, hogy apám sosem volt párttag és a mai napig kántorkodik; igaz, hogy betéve fújom a hittant, de egy olyan gyereknek kellett a hely, aki még nem annyira vallásos, hogy jó útra térítsék. Utóbb megtudtuk, hogy ennek a „nem annyira vallásos” fiúnak az apukája 12 számítógéppel támogatta az iskolát…
Felvettek viszont a konziba (Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola). Zenész leszek…
Állandó viszályok Hoffmann Lászlóval, az orgona tanárommal. Nem is annyira zenei, mint inkább emberi súrlódások, és ez kivetül a zenére is.
Ő precíz, vonalas, hallgatag, tekintélyelvű és magába forduló tökéletes melankolikus, én rohanó, extrovertált, nagypofájú, öntörvényű, kötelezettség ellenző szabadságharcos, kolerikus-szangvinikus.
Ám ez az ellentét, és a szabadulni akarás indít el az önmegvalósítás útján.
Élet – Játék
Megismerkedek Varnus Xaverral, akinek barátsága pont annyi bajt hoz a fejemre a konzervatív vezetésű iskolában, mint amennyi pozitívumot az, hogy a gyakorlatban látom, hogy „készül” egy koncert. Hosszú távon azért az utóbbinak több haszna volt.
1993. 06. 12. Az első nyilvános koncertem
Sára barátnőm, egy koncertről hazafelé megkérdezte: „és neked mikor lesz koncerted”? Magam pedig nagy öntudattal rávágtam: 2 hónapon belül. Sára aztán nem hagyott békén, muszáj volt betartani ezt a felelőtlen ígéretet. Rettegtem, hogy a tanáraim meg ne tudják, ki tudja miért nem volt szabad hangversenyeznünk a konzervatóriumon kívül.
Mihácsi Balázs barátom kinyomtatott több száz szórólapot, amit én biciklire pattanva minden ismerős postaládájába bedobtam.
Szinte hihetetlen de vagy 200-an eljöttek.
Életem legrettenetesebb pillanata volt amikor megláttam a tömeget, és rájöttem, hogy ez most nem játék, helyt kell állnom.
Talán soha nem játszottam még olyan rosszul, mint akkor az első darabokat. Ám érdekes módon nem fütyültek ki. Ezt egy hatalmas áldásnak vélem a Jóisten részéről, hogy olyan közönség verődött össze, akik megerősítették a hitemet, és nem a hibákkal, hanem az igyekezettel foglalkoztak. Ezt realizálva, a koncert közepén elmúlt a lámpalázam, (azóta se jött vissza) és úgy fejeztem be az estet, hogy még ráadásokat is adtam. Egész pontosan eljátszottam mindent, amit addig tanultam. Ha még egyet kérnek, már nem tudtam volna mit játszani…
1996-ig az érettségiig:
Látogatom Baróti Istvánt Esztergomban. Baróti, Lisztben a legjobb, de akár egy-egy ujjrendért érdemes volt felkeresni Őt.
Francia romantikus kurzus Gárdonyi Zsolt (a würtzburgi egyetem professzora) vezetésével
Régi zenei kurzus Karasszon Dezső (Debrecen) vezetésével
Zalaegerszegi Nemzetközi Orgonafesztivál Jean Guillou (A párizsi – St. Eustache templom orgonistája) kurzusa
Bach kurzus Lehotka Gábor vezetésével
1996. nyara – Anyám ragaszkodik hozzá, hogy legyen „egy papír a kezemben” és nem járhatok csak Baróti Istvánhoz orgonát tanulni. Mivel mindenképp Barótihoz ragaszkodtam, hiszen amellett, hogy az egyik legjobb előadóművész, kiváló zenepedagógus is, olyan iskolát kerestem, ami mellett volt idő orgonálni. (Baróti azért nem taníthatott a Zeneakadémián, mert régi Pártállami ellenszenv volt közte és az orgona tanszék vezetője, Lehotka Gábor közt, annak „A Pártban” betöltött szerepe miatt.)
Felvételizek az ELTE művész tanári szakára, és szeptembertől Budapestre költözöm, névleg az iskola, de inkább Baróti órái miatt.
(A papírt amit szereztem, a mai napig egyetlen egyszer sem használtam…)
1997. tavaszán Budapesten hallgatva a Sztár rádió műsorvezetőjét, úgy gondoltam, ezt én is tudnám csinálni.
Rögtön felhívtam Győrben a BMC rádiót, és munkára jelentkeztem. Nem kerestek ugyan munkaerőt, de egy meghallgatásra elmehettem. Végül Ring Feri, mai napig vezetője a rádiónak, úgy döntött, bedob a mélyvízbe.
Pár nap ismerkedés után a rádiózás világával mikrofon mögött találtam magam.
19 évesen meg voltam róla győződve, hogy rettenetesen jópofa vagyok, amikor például elhitettem a fél várossal, hogy a főutat lezárták, mert a szaudi sejk által a győri állatkertbe küldött elefántok most vonulnak végig rajta. – És hasonlók… Hónapokra eltiltottak persze a mikrofontól, igazából nem is értem, miért nem rúgtak ki azonnal.
1997. szeptember
Peter Planyavski a bécsi Stephans Dom orgonistájának improvizációs mesterkurzusa
Daniel Roth a párizsi St Sulpice templom orgonistájának kortárs zenei mesterkurzusa
1997. szeptember 29. Nagykoncert a Győri Bazilikában, műsoron N. Rimszkij-Korszakov Dongója, saját átiratomban orgonára, tudomásom és az újságok szerint, mint orgonaátirat: Világpremier.
A koncert után, évekre összeveszek volt tanáraimmal, mert elmondom a véleményemet a középiskolában tanultakról egy újságírónak. Noha nem azért mondtam, hogy megírja, külön kértem is rá, hogy ne tegye, másnap mégis megjelent. Kis híján véget ér a karrierem, még mielőtt elkezdődött volna.
Pályatársaim ellenségeskedései egyre komolyabbá válnak. Milyen érdekes, hogy könnyebb áskálódniuk, mint dolgozni kezdeniük. A legnagyobb érvük ellenem, hogy még nincs orgonából diplomám. Mintha attól szólna a hangszer. Egy városban a helyi orgonista megakadályozta a koncertemet, mert: „nincs diplomája”. Amikor egy újságíró megkérdezte mi a válaszom rá, csak annyit mondtam, hogy már elküldtem Dr. Kovács Gellért barátomat ebbe a városba hangversenyezni. Orgonálni ugyan nem tud, de diplomája az van. (Később, hazatérve az USA-ból, diplomásan az volt a probléma, hogy nem a Magyar Zeneakadémián szereztem… Óh ember, mikor tanulod meg, hogy ne a szomszédba nézegess, hanem a saját életed épületét emeld.)
Később aztán megtanultam, elkerülhetetlen, hogy bizonyos időnként összekülönbözzenek a régi és új utak képviselői. Mindig így volt, mindig így lesz. Bizonyos idő elteltével, nagyon nehéz rugalmasnak lenni, és beismerni, hogy amit egy életen át hittünk, nem pont úgy, vagy egyáltalán nem úgy van, mint gondoljuk.
Einstein professzorsága idején Princeton-ban, egyszer vizsgáztatta a tanítványait. Összegyűjtve a teszteket az asszisztense megdöbbenve látta, hogy azok a tavalyi tesztek. Einstein kétszer ugyan azokat a feladatokat adta ki az osztályának. Amikor segítője felhívta a figyelmét a hibára, így szólt. – Nem történt hiba fiatalember. A válaszok megváltoztak tavaly óta….
Rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb támadás és rosszindulat nem azért ér, mert Rákász Gergely vagyok, hanem azért, mert a „válaszok megváltoztak tavaly óta” Megváltoztak a körülmények. Nekem újak, értelemszerűek, könnyen applikálhatóak voltak, de annak, aki a „szakmában volt 10-20-30 éve, természetesen elfogadhatatlan volt a stílus, amit képviselek. S azt is meg kellett tanulnom, hogy csak nagyon kevés emberben létezik a békés egymás mellett éléshez elengedhetetlen tolerancia. 19 évesen ez nagyon kemény lecke volt.
1998. szeptember, az ELTE-n a művészet történetet kezdek tanulni, ami később nagyon jól jön az interaktív koncertek szövegeinek kitalálásánál.
Elszegődöm a Magyar Rádió Győri Stúdiójához egy klasszikus zenei műsor szerkesztésére és vezetésére. Jól jön a rádiós tapasztalat, bár a műfaj itt sokkal komolyabb. Némi gondolkozás után a műsor az „Intermezzo” címet kapja és szinte hihetetlen, de majdnem 4 évig műsoron marad. A szerkezete olyan mint a koncertjeimé. Beszélek a darabról, szerzőről vagy korszakról aztán lejátszom magát a művet. Rengeteg levelet kaptam mind a műsor alatt, mind amikor idő híján nem tudtam folytatni, hallgatóktól akik szívesen hallgattak úgy klasszikus műveket, hogy információ is volt csatolva hozzájuk.
Szárnyai alá vesz egy „menedzser” aki egyetlen koncertet szervez, és azon is mindössze 12-en vannak. Jobb híján magam köré gyűjtöm a 12 embert, és úgy tartom a koncertet, hogy az orgona körül ülnek én meg mintha élő rádiós műsort tartanék, beszélek és játszom. Talán ennek a „koncertnek” a sikere vett rá véglegesen, hogy meg kell tanulnom rendesen közönség előtt beszélni, és ilyen interaktív koncerteket kell tartanom.
Soproni koncertemen, véletlenül ott ül David DiFiore (USA) a nyugati part legnagyobb orgonavirtuóza. (Két nappal előttem volt hangversenye ugyanott.) David a hangverseny után odajön hozzám és csak annyit mond: Hello, én egy kukkot sem értettem abból amit Te itt szövegeltél, de olyan hangulatot csináltál, hogy ha van kedved gyere el az USA-ba én megszervezem az ottani koncertjeidet. Apropo, beszélsz angolul? … Volt kedvem. Azonnal beiratkoztam egy angol tanfolyamra, és nyárra megtanultam úgy angolul, hogy az interaktív hangverseny-formát meg tudtam tartani az USA-ban is.
 |
Megtanultam valami érdekeset. Mi magyarok hajlamosak vagyunk egy produkció után sorra venni, mi nem volt jó és sokszor egy remekül sikerült este után depresszióba esünk, mert összeszámoltunk minden kis hibát. Odaát nem a hibákkal foglalkoztak, hanem az igyekezettel. Az összhatással. Azzal, hogy mi sikerült. Abszolút pozitívan álltak hozzá. 6 ráadást követeltek a műsor végén és állva tapsoltak. Érdekes emberek. Új szemlélet.
Mosolyognak. Jót akarnak. Nem gáncsoskodnak. Köszönnek egymásnak. Összeomlott bennem egy kép, mit mindig hallottam, hogy Amerika így szörnyű, úgy szörnyű. Kellemesen csalódtam, s bár azóta többet látva belőle, mint mindennek, ennek az éremnek is valóban vannak szörnyű oldalai, de nekem érdekes módon a szép arcát mutatta. Barátságok, visszahívások, munkaajánlatok, eredményorientált, praktikus, kulturált emberek.
Hazatérve minden kissé más lett. Ferihegyen látva a sok fásult arcot, nem értettem miért jöttem haza. Akkor még legalábbis nem értettem. 2004. február 27-én aztán leesett, de erről majd később.
 |
Ez az év Johann Sebastian Bach halálának 250-ik évfordulója is. Országos hangversenykörútra indulok Bach életrajzi elemeit és az egyes korszakokban született műveit ötvöző ismeretterjesztő turnéval.
Ja és Diplomát kapok az ELTE-n.
2001. Korábbi elhatározásomhoz híven, hogy megtanulok rendesen beszélni, beiratkozom Horst Rückle, menedzsereknek szóló Retorika és Prezentáció szemináriumára. Más világ persze, de a tanultak minden pénzt megérnek.
Több korábbi USA koncerthelyszínről kapok meghívást, hogy „olyan könnyed-beszélgetős” koncertet szeretnének mint a múltkor. Mivel fogalmam se volt, milyen darabokat fogok játszani ezért ködösítek. Hirtelen ötlettől vezérelve elemailezem a koncert címét: Romantika LIGHT! – Többet ne kérdezzenek, jó lesz! … Elhitték …
Iszonytató mennyiségű embert mozgattak meg egy-egy hangversenyre, és a romantika korából toborzott Dvořak, Grieg, Saint-Saëns, Chopin művek hála Istennek osztatlan sikert arattak. Újabb két állásajánlatot kaptam, illetve lekötöttek több helyszínre, „valami újjal” – csak találjam ki.
Magyarországon a Tiszai árvízkárosultak javára tartott hangversenyek sem enyhítenek a szakmai gáncsoskodáson. Mi van ezzel az országgal? Vagy csak az orgonisták ilyenek?
 |
2002-ben aztán Magyarországra is hazahoztam a Romantika LIGHT műsort. Megosztott véleményeket kapok. A szakma minden eddiginél dühösebb, amiért az orgonához, ehhez a monumentális lenyűgöző hangszerhez nem vaskalaposan, kardot nyelve ülök le, hanem „könnyedén”. A hallgatóság azonban pontosan 641 levelet – email-t ír a turné kapcsán, (mind megvan ) hogy mekkora szükség volt már egy ilyen barátságos hangvételű koncertre és hogy jönnek legközelebb is. (Egyébként jöttek, szám szerint: nagyjából minden második hallgatóm hozott magával még valakit. Jelentősen gyarapodtunk. Ám ha minden túlspirázás nélkül, visszautalhatok az előző bekezdésre, tud om, ez nem csak az én érdemem.)
2003. Hideg tél. Különösen Seattle-ben ahol az utolsó hivatalos leckéket veszem Mr. David DiFiore koncertorgonistától, aki számtalan hangversenye közepette fel-feltűnik azért University of Washington intézményében is.
David remek ember. És Barát. Nagy „B”-vel. Amikor mesélek a magyarországi szakmai viszonyokról mindig csak mosolyog. Őt ugyanúgy nem csípi a nemzetközi szakma, mert van véleménye, saját stílusa. Ugyanazt a játékot játssza mint én, csak nagyban. Mindig bíztat, egyszer majd világviszonylatban fognak utálni… (Az orgonisták ) Jó ismerni valakit, akivel elvközösségem van. Moziba járunk, megtanít futni, Chicken Cacciatore-t készíteni (azért ha Ő főzi akkor jobb) és azért orgonálunk is…
Tavasszal már az új turnén gondolkozom. Több barátommal is beszélek a lehetséges műsor ötletekről. Tom Perrit barátom, egy nagy multicégnél marketinges. Ott volt az egyik Romantika LIGHT koncerten. Azt tanácsolja, hogy ne változtassak az arculaton, minden évben. Szerinte mindegy mi lesz, csak Light legyen. Kész tehát az alapötlet: Barokk LIGHT.
 |
Rákényszerít a lassításra. A második hét végére aztán kezdenek ömleni az ötletek, és a cím megtelik tartalommal. Kirándulunk, és órákat írok. Cca. 5 órányi hang és szöveganyag gyűlik össze, Barokk LIGHT címszó alatt. Aztán mintha egy-egy végtagot vágnának le rólam, kezdem kihúzni a darabokat és szövegeket, amikre nem lesz idő. Aztán amit a leglényegesebbnek ítélek, az
2003. augusztusában indul Magyarországon, Vas megyében. Az első hangverseny Szombathelyen, csordultig telt az evangélikus templom, őrjítően meleg van; mégis a második darab után vastaps. (Talán csak azért, hogy mehessenek a strandra. )
2004. nyaráig 67 helyszínen szólal meg a Barokk LIGHT, és több mint 23000 ember hallja. Talán köztük Te is kedves olvasó.
2003. Karácsonyán közel 2500 hallgatónak adunk ajándékot üzenettel: Fontos Vagy! (Mire az ajándékok elkészülnek, a stábból mindenkinek vízhólyag van a kezén) Ám a 2500 hallgató majdnem 800 email-t ír, Helice Bridges története, és a „Fontos Vagy!” kitűző tovább ajándékozásának élményeiről. (Ha a részletekre is kíváncsi vagy, a történetet „Fontos Vagy!” címen találod az „Erőleves a léleknek” című könyvben.)
2004. február 27. Apámmal ülünk a nappaliban, háttértévézik és persze dohányzik. Én passzívan. Azt kérdezi, miért nem vállalom el valamelyik munkát „odaát”. Biztos jobb volna. Csak annyit mondok: „Nem mehet el mindenki.” Csak hümment, de látom, könnybe lábad a szeme. (Apám nagyon kemény ember. utoljára 15 évvel ezelőtt láttam sírni, épp a vakbelét vették ki és iszonyatosan fájt.) Olyan történetbe kezd, amit soha nem hallottam még. Elmondja, hogy 1956-ban miután a bátyja emigrált, hívta őt is. Ott állt a bőröndjével a pályaudvaron, megvolt a jegye de nem szállt fel a vonatra. Úgy érezte, itt van dolga Magyarországon. Ezért nem ment el. Azt mondta értetlenkedő családtagjainak: „Nem mehet el mindenki.” Együtt bőgtünk egy darabig, majd rájöttem, hogy valószínű genetikusan vagyok idióta… Nem felejtem el ezt a napot.
2004. március 21-én (Bach szüli napján) elkészül a CD felvétel a műsorból.
2004. nyara
Lassan összeáll az új, ám még mindig könnyed alapokon nyugvó műsor. Elöljáróban annyit, hogy „Látványos lesz”.
Szó szerint…
Nagy Szeretettel várlak rá! – Őszintén!
Család:
Apa – Rákász Márton
Anya – Takács Zita
Öcsi – Dani
Nővérek – Mari és Éva
Köszönök Nektek mindent!