Sajtómegjelenések

Kisalföld - Lilla Magazin

2015.10.20.

„Fél szívvel csak félig élnék”


Rákász Gergely orgonaművész egy személyben képes megváltoztatni a komolyzenéről – és -zenészekről – alkotott képünket. Minden koncertje „one man show”, ahol tornacipőben orgonál és ha kell bulvársztorikkal idézi meg az érinthetetlennek vélt zenei ikonok szellemét. Sőt, nem átall hip-hop táncosokat hívni...egy Bach-orgonakoncertre.


– Nem gondoltam volna, hogy el lehet táncolni egy Bach-fúgát hip-hop stílusban, „#bachalley” című koncertje azonban meggyőzött. Sokan hittek az ötletében?

– Aki számított, az igen. Sokan próbálták már összehozni a klasszikus zenét a modern tánccal – elég, ha csak a Step up-filmekre gondolunk –, de számomra mindig „leesett” az egyik a másikról, mert a zene gömbölyű volt, a hip-hop pedig szögletes. Éreztem, hogy ha valamire ezt meg lehet csinálni, akkor azok Bach pontosan, matematikailag szerkesztett fúgái. Ehhez persze kellett egy ilyen őrült orgonista is, mint én. Mára már csak kevés ember véleményével foglalkozom, ha attól féltem volna, ki mit mond róla, neki sem merek állni.

– Sőt, valószínűleg el sem kezdi majdnem húsz évvel ezelőtt a védjegyévé vált „mesélős” fellépéseket, látványkoncerteket, hiszen kezdetben kapott hideget-meleget...

– Inkább hideget! A klasszikus zenészek nagy része jól elvan a saját elefántcsonttornyában és nem is akar lejönni onnan, tisztelet a kivételnek! Pedig a zene nem azért van, hogy egy szűk réteg élvezze csak, hanem tömegeknek szól, hatalmas formáló ereje van! De úttörőnek lenni nagyon nehéz. A sikertől függetlenül a mai napig bosszantanak a beszólások, mert nem a lényegre fókuszálnak. 20 éve nem volt divat beszélni, 10 éve pedig látványelemeket adni egy klasszikus zenei koncerthez. Aztán ezrek jöttek el a koncertjeimre, és 10 éve egyre többen beszélnek, és minden bizonnyal, aki a XXI. század hallgatójához akar közel kerülni előbb-utóbb vetít is majd. Azt csak remélem, hogy legalább annyira kínosan ügyel majd rá mint én, hogy a látvány sosem lehet öncélú csinnadratta, és mindent a zenének rendel majd alá.

– Vallja be, hogy nagyon élvezi a szereplésnek a „show” részét is!

– Persze, hogy élvezem, hiszen látom, hogy hat! Sokan, akik unott arccal, gondoktól nyomasztva jönnek be, a koncert után ragyogva lépnek ki a teremből, ami csodálatos érzés. Van egy szerencsés habitusom is ehhez a műfajhoz és egy egészséges hozzáállásom ahhoz, kik voltak azok az emberek, akiknek a zenéjét játszom.

– Azzal, hogy könnyed történeteket mesél róluk, leemeli őket a piedesztálról és ezzel közelebb hozza őket hozzánk, a közönséghez?

– Igen, miközben mélyen tisztelem a tehetségüket, az életművüket! De ők is emberek voltak, ugyanolyan hibákkal, gyarlóságokkal, mint bármelyikünk. Együtt nevetünk a történeteken, majd rácsodálkozunk, hogy itt egy csodálatos életmű, amihez igazodni lehet hétköznapi emberként is. Hiszen bárki lehet olyan a szakmájában, az összes hibája ellenére, mint amilyen zeneszerző Bach volt. Ha az okmányirodai ügyintéző, az asztalos, vagy a matektanár mind úgy végezné a dolgát, ahogy ő zenét írt, akkor álomvilágban élnénk. Megjegyzem, nekem ez egyben egy „malomkő is a vállamon”, mert ha az ember egyszer erre ráébredt, akkor már nem teheti meg, hogy középszerű legyen.

– Ezek szerint maximalista?

– Sajnos igen, és nemcsak a munkában. Elengedni magam csak abban a választásban tudom, mennyi feladatot engedek be az életembe. Mert ha valamit beengedek, akkor azt igyekszem tökéletesen megoldani. Példát lehet venni bármelyik gyerekről: ha játszik, akkor ő nem eljátssza, hogy várkapitány, hanem tényleg várkapitány lesz arra az egy órára! Úgy gondolom, az életet lehet abban a minőségben élni, hogy komolyan vesszük, hétfőtől vasárnapig, és odatesszük magunkat. Az emberi természet persze olyan, mint minden fizikai lény: mindig a könnyebb ellenállás felé mozdul el. Ahogy egy patakot sem látunk felfelé folyni, nekünk is egyszerűbb azt mondani, hogy valamit nem vagy csak félig csinálunk meg. A minőségi különbség az ember és a patak között ott van, hogy az előbbi a szellemével dönthet úgy, hogy egy hegyet érdemes megmászni, a másikat meg érdemesebb megkerülni.

– Ha kétszáz év múlva valaki kiállna egy hasonló koncerten, milyen bulvársztorit mesélhetne önről?

– Kínosan ügyelek arra, hogy ne legyenek körülöttem ilyenek, mert azt gondolom, egy kultúrembernek kell tudnia olyan életművet felmutatni, hogy ne arról kelljen beszélni, mit evett ebédre. Közszereplőnek lenni felelősség. Természetesen az én életem sem minden pontján példaértékű, de nem mindegy, mit mutatok a világ felé – az én döntésem az, hogy értékeket exponálok. Kerülök minden megjelenést, amelyik csupán arról szólna, hogy Rákász Gergely vagyok. Egy ügy mentén megszólalok, de hogy arról nyilatkozzak, milyen gatyát hordok, az méltatlan. Emberek, én Bachot játszom!

– Pedig botrányok voltak bőven régen is, a koncertjein ontja a zeneszerzőkről szóló érdekes, vicces, esetenként pikáns sztorikat...

– Amikor egy zeneszerzőről mesélek könnyed történeteket, azt azért teszem, hogy a laikus közönség közelebb jusson ahhoz, ki volt ő, s ezáltal a zenéjét is jobban értse. Amikor elmesélem például, hogy Debussy fiatalon halálosan beleszeretett az atyai barátja feleségébe, nem azért teszem, hogy csámcsogjunk a szerelmi életén, hanem mert ezzel az érzéssel úgy birkózott meg, hogy írt egy csodálatos zeneművet: ebből a vágyakozásból született a Holdfény...

– Egyfajta missziónak tekinti, hogy minél több iskolába eljusson, s ebben nem csak a klasszikus zene iránti elkötelezettség vezeti, hanem az is, amit „szívességbanknak” nevez…

– Amikor az ember elindítja az életét, időről-időre óhatatlanul más emberek jóindulatára van szorulva. Ha ezt menet közben elfelejti, akkor gazember lesz. Én nem akartam ebbe a hibába esni, ezért úgy tekintek a kapott szívességekre, mintha kölcsönt vettem volna fel a „szívességbankból”, amit vissza kell fizetni. Fontos, hogy az ember az élete könyvelésében ne csak a „Követel”, hanem a „Tartozik” rovatot is ismerje. Én sok lehetőséget kaptam, sokan jóindulattal fordultak felém, amit sosem fogok tudni éppen nekik visszafizetni, de valaki másnak talán pont én tudok adni valamit, ami sokat jelent.

– Sokan siránkoznak, hogy felgyorsult a világ, folyton új ingerek kellenek, ön pedig éppen ezt lovagolja meg. Nem tartja siralmasnak, hogy egy átlagos mai fiatal már nem tud egy helyben meghallgatni egy „sima” koncertet?

– Szerintem nem érdemes ezzel foglalkozni, mert ez a helyzet adott. Ha azt nézzük, hogy mit veszítettünk, akkor az életünket egy nagy veszteségnek fogjuk látni. Az a fontos, mire fókuszálunk az életben. Azért vállaltam gyereket is, mert úgy érzem, az élet kérdései és kihívásai közül sokra sikerült egészséges, értelmes és értékes választ adnom. Ha nem vállalok családot, akkor ez – aminek egy részét otthonról hoztam – elveszik, még akkor is, ha például a koncerteken átadok belőle valamennyit. Szeretném, ha a világ jobb lenne attól, hogy Marci fiam felnő.

– Egy maximalista művészember, rengeteg rajongóval...nem lehet könnyű a feleségének lenni.

– Hát, az biztos, hogy a feleségem nagyon türelmes, emellett egy kiváló elme, aki tudja, mikor kell előtérbe lépnie és mikor háttérbe húzódnia. Izgalmas, inspiráló nő, és ami fontos, van saját élete – remek a maga szakterületén, informatikusként ő a komputerek Batmenje! -, nem egy rajongó, mert a rajongással nem tudnék mit kezdeni a privát szférámban.

– Szerencsés személyisége van, tud nyitott lenni: emberekre, helyzetekre, kihívásokra.

– Ha nem lennék kíváncsi, ha csak fél szívvel fordulnék a dolgok felé, akkor csak félig élném az életem. Márpedig önző ember vagyok, szeretem a legtöbbet kifacsarni az életből!

 
Pomaranski Luca


Hangversenyek és jegyrendelés

Következő hangverseny

2019. január 12. 18:00
Budapest - TÉL - Ráadás koncert

Kapcsolat

Baráti Kör

Személyes koncertértesítők, kedvezmények